• A ma reggelemet bearanyozta ez a levél, amit most megosztok Veletek.Egy nagyszerű embertől kaptam, akit a blogon keresztül ismerhettem meg.Barátság az első pillanattól....Sírás nélkül én sem tudtam felolvasni.......
  

  
  

  
  Kedveseim,
  Most már eljutottam a FODRÁSZHOZ is. Évek óta fogadkozom: "Évi, rendesen osszuk be az ünnepek előtti időt..
  Mindenre jusson!"
  Aztán a fodrász rendszerint lemaradt. Egy kicsi csalódással vegyes önvád: hát nem megy ez neked pajtikám,
  nyúvadt fejjel ünnepelsz. Megint.
  Kozmetikus haha, viccelsz?
  
  De ma...
  A fiúk az egyin,
  a nap 7ágra süt, gondoltam, na most belefér egy kis kényeztetés.
  Bevágódok (persze időpont nélkül) az egyetemhez legközelebbi helyre. Kicsit feltűnt, hogy a szokásosnál több rokkantakat szállító busz áll a parkolóban, de gondoltam, a közeli idősek otthonából ma hozzák a néniket bácsikat szépülni.
  A tulajnő emígyen:
  -Ma különleges napunk van.
  -(én) -Úgy ám Nagycsütörtök,( Úristen de idegesítő lehetek ezzel a tanáros stílussal...)
  (egészen büszke voltam magamra, hogy angolul eszembe jutott Maundy Thursday egyébként)
  -Ma a fodrászaink is mások. Mint mondtam, különleges napunk van. Sokan most vannak itt először.
  -???
  -Ajánlhatom Yvonne-t?
  -Persze.
  És most jön a lényeg. Yvonne, korombéli, de elgyötörtebb arcú, asszony volt,
  a beszéde kicsit akadozott a bemutatkozásnál.
  Én sem vagyok egy Shakespeare,-erre sem ügyeltem különösebben.
  Aztán a hajmosásnál érzékeltem először, hogy a keze nagyon darabos, itt-ott rángatja a fejem..
  A törülközőt már nem tudta turbánosan feltekerni, de ez is belefér.
  Aztán megbeszéltük, hogy milyen is legyen a frizúr,
  a frufrút már igazítani kéne, de egyébként csak szárítást kérek.
  Nem mesélem teljes részletességgel, hogy a fésük keresgélését, a balzsamok kiválasztását, a hajszárító tartását,
  a koncentrálás micsoda
  arcjáték kíséretében történt.
  Mármint a részéről.
  Lassan derengett a felismerés: Yvonne fogyatékkal élő asszonytársam egyike.
  A 35 perces küzdelem a hajvágásnál érte el katartikus pillanatát, de ezt már nem tudom tudósítani, mert behúnytam a szememet.
  Odaajánlottam a Gondviselőnek mindkét szemem világát és az arcbőrömet. A hajam kinő úgyis.
  Az olló koordinálatlanságát a behúnyt szem mögül is érzékeltem...
  Túlesve mindenen (feltünően jól néztem ki...)
  , kedvesen a kasszáig kísért és a tulnő előtt körbefordított, mint egy új, és ajándékba kapott hajasbabát.
  -Úgye, milyen jó lett? kérdezte várakozóan.
  A kanadaiakba lehet szerelmesnek lenni, mert ekkor az egész fodrászat odagyűlt körém és bizony körbecsodált.
  -Yvonne, nahát, milyen jó lett, modern és hogy csillog...
  Yvonne sugárzott a boldogságtól.
  Fizetés, nagy borravaló (remélem ő kapja).
  Yvonne-től kapkodó elköszönés.
  Aztán a gyanúsan piros szemű tuajdonosnő megölelt:
  -Köszönöm a bátorságát és a szívét -mondta, de ekkor már én is sírtam.
  Kedveseim, kételkedünk, tamáskodunk, hordozzuk a sebeket.
  Magunkét, másokét. Gyógyuljunk, Gyógyítsunk, Húsvét erre mindenképpen jó alkalom.
  Áldott szép ünnepet mindannyiunknak:
  gyógyító öleléssel,
  Éva
  az Üveghegyen innen,
  Óperencián túl
  Kanadából

Ahelyett, hogy veteményeztem volna, ma Holle anyósat játszottam.Egyszerűek a szabályok: végy egy partvist, lehetőleg élénk színűt (hogyha elejtenéd a hóban, könnyen megtaláld), öltözz fel rétegesen és húzz kapucnis kabátot, ha nem szeretnél több kiló havat a nyakadba, és játszd azt, hogy megmented a fáidat a hó súlya alól!Könnyű játéknak tűnik,de nem az.

Szembeötlő a különbség, nem igaz? És ebben a játékban az a vicces, hogy bár tudod, hogy el kellene szaladnod, mikor zuhan lefelé a hó, de több, mint 30 centis hóban ugyebár ez képtelenség.

.Nem vettem volna lelkemre, ha a világháborút is megélt bukszus most adta volna fel a harcot...
Sajnos az az ezüstfenyő, ami egy szélviharban már megmentődött és talán kilazulhattak az amúgy sem mélyen levő gyökerei, most áldozatul esett a hónak.


Tegnap egy egyensúly játékot játszottam, abban nem voltam túl sikeres.Fogj egy hólapátot az egyik kezedbe, a másikba pedig egy fáskosarat, és próbálj meg kapaszkodás nélkül lemenni a csúszós, jeges lépcsőn!Végülis leértem az aljára, de nem azzal a testrészemmel értem földet, amelyikkel eredetileg terveztem....

Játszhattok nyuszi ül a hóbant fűbent is!

Belegondoltatok már, hogy ebben a modern világban mennyi emlék megy veszendőbe?
Megosztunk, lájkolunk, emaileket írunk, és persze telefonálunk. Hol vannak már a postán küldött levelek....Én még őrzöm azokat a dísztáviratokat, amiket születésem hírére kaptak a szüleim...a gyerekeimnek ilyen kincseket már nem tudtam megőrizni, már kiment a divatból...

De ennél sokkal értékesebb kincset őriz édesanyám,amit a 70.születésnapjára (ekkor már özvegyen...) kapott a testvérééktől. Nagyon személyes, felkavaró, és nagyon szép...családom története majd 150 levélben 1959-től 1987-ig. (valószínűleg akkorra mindannyiuk telefonigénylését elfogadták)
Édesanyám testvérei is közel egy időben alapítottak családot és az ország különböző részeibe kerültek.Körleveleket írtak indigóval, amit mindannyiuknak elküldtek.Bátyja szinte hiánytalanul megőrizte őket, és időrendi sorrendben, gondosan lefűzve átadta....Amellett, hogy olyan ,számunkra már teljesen elképzelhetetlen dolgokról szól, hogy vonaton küldtek a szüleimnek, akik állatokat tartottak egy zsák száraz kenyeret...rendőrségi.igazolással utazhattak csak a déli határsávba rokonlátogatóba.....vagy amikor állatvészkor nem léphettek ki a faluból, még a vonatok sem álltak meg...még mindig a marhák egészségi állapotának jó-vagy rosszabb voltától függ a mi szabadságunk is.Jelenleg úgy látszik, kissé jobbra fordult állapotuk.Reményünk van arra, hogy egy hét múlva szabaduljunk.Borzalmas a helyzet!Már a fene esz és rág az emberen....(Édesapa,1965.02.20)

Azon kezdem, hogy jan. 12.-én meghoztuk az új trabantot.Ha valahol láttok egy fehér PI 71-92 rendszámú speciált, az az enyém.Az öreget már el is adtam, kaptam érte 37 ezer forintot.Kissé szokatlan még, hogy a kocsi arrafelé megy, amerre kormányzom ,és ha gázt adok neki, akkor gyorsabban is megy, de meg lehet szokni!(1979)

Olyan szép és apró történetek is felbukkannak a családunk növekedésének mérföldkövei mellett, amik feledésbe merültek volna....
És ami Nekem olyan kedves és szívszorító.....A Fótról elhozott kotló a nyakamba kötve robogott be az állomásról éjszakának idején.Eddig már hat tojást sikeresen összetört ma!Tegnap megint kaptam egyet, azt kacsatojásra ültettem.A pulykánk is szorgalmasan tojik,van már hat tojásunk.(1964)

Szinte minden levélben van szó állatokról, szőlővesszőkről, befőzésről, hajtásokról,begóniagumókról, melegágyról.....

 Mire kinyílt a szemem ezekre a dolgokra,már nincs kitől tanácsot kérnem....Édesapám ma lenne 81 éves......

Ma úgy ébredtem, hogy nem volt kedvem semmihez....

Nem volt kedvem tyúkhúrt szedni....
Nem locsoltam meg a virágokat....
Nem veteményeztem...

Köszönöm Nektek a sok Ránkgondolást.Megújult erővel ugrálunk át az akadályokon....

Műtét után....

És az élet megy tovább...Birkáink  két hetes tanulmányúton voltak.Két faluval arrébb is megkóstolták a füvet, hogy megtudják, zöldebb-e a szomszéd fűje...és zöldebb volt, lelegelték a párom munkahelyén is a füvet és most újra itthon vannak.

November óta, mióta Fülöp, a kos nálunk nyaral, kémkedtem utánuk, hogy hátha tetten érem őket....de nem, egyszer sem....Aztán lestem, hátha külső jegyeket vélek felfedezni másállapotuk igazolására.De mind nagyon kövér és nagyon nagy a bundája, nem sok eredményre jutottam.Már arra gondoltam, talán a sok evéstől elvesztették más irányú érdeklődésüket....DE nem!!
Egy hozzáértő ember (nem ilyen lelkes laikus, mint én), első gazdájuk segítségével megszabadultak farkuk egy részétől.Nem vagyok hozzáértő, és nem tudok érveket felsorakoztatni, hogy ez jó, vagy nem jó, de emlékszem, milyen érzés volt ovis koromban lepisilnem a lábamat....
És könnyen viselték, már semmi bajuk, de így megleshettem a titkaikat, és volt néhány igencsak megduzzadt emlő....nem mulya ez a Fülöp,no!

Kicsit elmaradoztam a bejegyzésekkel, de volt rá okom(sajnos).Nem zúdítanám Rátok a konkrétumokat, mert mindannyian vívjuk a magunk küzdelmeit.

Tavaly egy veszélyes rengetegbe keveredtünk, betegségnek hívják.Nem vettük észre, hogy kerültünk oda, de a kifelé vezető utat sokáig nem leltük.A családunk, barátaink támogatása nagyon sokat segített, és az, hogy bíztunk a Jóistenben, nem véletlenül jelölte ki ezt a nehéz utat nekünk.És már láttuk az ösvényt, ami kifelé vezetett, már beragyogott a nap fénye a lombok között....néhány napja azonban egy másfajta rengetegben találtuk magunkat.Most itt próbáljuk venni az akadályokat sorban egymás után.És keressük a kifelé vezető utat...tudom, hogy együtt,egymásba kapaszkodva és egymásból erőt merítve sikerülni fog..